2014. november 28., péntek

Személyiség, esszencia és lélek; részletek Rodney Collin: "The Theory of Celestial Influence" ("Az égi befolyás teóriája") c. könyvéből, 8. rész

Korábban arra a következtetésre jutottunk, hogy az embert minden pillanatban az határozza meg, milyen arányban vannak oldva vérében a különböző belső elválasztású mirigyek termékei. Állapota azoknak az impulzusoknak az eredője, amiket ezek az energiák egyenként diktálnak.; úgymint impulzusok a tanulásra, a társaság keresésére, a nyugtalan mozgásra, a szeretkezésre, különböző intenzitással keveredve benne, hozzák létre a jelen pillanat színezetét és hangulatát. Ezt nevezzük az adott ember pszichológiájának.


De menjünk tovább, és próbáljuk elképzelni egyetlen egységként egy ember véráramát egész életén keresztül, mindazt a vért, ami keresztüláramlott rajta a fogantatástól a halálig. A vér attól a pillanattól kezdve áramlik benne, hogy a megtermékenyített pete megtapadt az anyaméhben, és nem szűnik meg áramlani addig a pillanatig, amikor szíve megszűnik dobogni. Ez a 'hosszú' véráram egy olyan hálózat, ami élete ciklusának minden részét összeköti. Minden pillanatban ennek a véráramnak az összetétele határozta meg állapotát; ennek a vérnek a teljessége, amely magában hordozza mindazoknak a befolyásoknak a végösszegét, amelyek létezéséhez hozzájárultak: ez maga az ember. Ez képviseli igazi természetét, azt, ami objektíven ő, az esszenciáját.


Csak az a baj, hogy senki sem tudja, mi is valójában ez a végösszeg. Senki sem ismeri önmagát objektíven. Senki sem képes vérének magasabb rendű összetételét elemezni, és ennek megfelelően fölbecsülni magát. Ez már önmagában óriási eredmény lenne, és az az ember, aki ismerné az esszenciáját, hatalmas előnyre tenne szert a világban.

Valójában annak, amit az ember gondol magáról és képességeiről, nagyon kevés köze van az aktuális fizikai összetételéhez. Az az ember, aki természetes struktúrája és képességei szerint egy jó és sikeres munkás lenne, úgy érzi, hogy ő egy föl nem ismert költő, még ha soha egyetlen sor verset sem írt le. Másrészt viszont a született költő meg úgy érzi, hogy egy vidéki farmon dolgozva lenne ő igazán boldog, holott sosem töltött egy hétvégénél több időt a városon kívül. A buzgó könyvmoly potenciális Casanovának képzeli magát, és így tovább. Ezek az álmaik, és mindent, ami történik velük, és mindenkit, akivel találkoznak, részben esszenciális természetük fényében, részben viszont álmodozásaikon keresztül látnak.

Hogy fönntarthassák álmodozásaikat, magukra kell ölteniük egy bizonyos kitalált hozzáállást mindennel szemben, ami eltér attól, amit vérük és esszenciájuk, és mindaz, ami igazából ők, diktálna nekik. Ezt a kitalált hozzáállást a többi ember személyiségként fogadja be, és esetleg még csodálattal és nagyrabecsüléssel is adózhatnak neki.


Ez azonban egy helyes és hasznos értelemben vezet el bennünket a személyiség fogalmához, ami a latin 'persona', 'színészi álarc' kifejezésből származik, amelyen keresztül a színész beszél. Az igazi személyiség az ember esszenciája és a külvilág között áll. Ez az ő pszichológiai 'bőre', ami megvédi az életben, és ami által alkalmazkodik az élethez. Ez magába foglalja mindazt, amit megtanult arról, hogyan kell beállítania magát környezetének megfelelően, mindaz, ahogyan megtanult beszélni, gondolkozni, járni, viselkedni, és így tovább, minden megszerzett szokása és egyéni sajátossága. Csak a közönséges emberben ez az élethez való alkalmazkodás, az a savoir faire, ami képessé teszi őt, hogy megvédje belső életét a szükségtelen sokkoktól és benyomásoktól, annyira elválaszthatatlanul össze van keveredve a színleléssel és a kitalált hozzáállásokkal, hogy a kettő teljesen elválaszthatatlan. Ezeket egyetlen jelenségnek, a személyiségnek kell vennünk, ami még legjobb formájában is valami valótlan, valós szubsztancia nélküli.


Ha az ember életének körére úgy gondolunk, mint egy gömbre, akkor az esszenciája azonos a gömb belsejének természetével, állagában, sűrűségében, kémiai összetételében és így tovább. Ekkor a személyisége valami olyan látszólagos dolog, ami egyáltalán nem is létezik a gömbön belül. Nincs vastagsága és nincs mélysége. Kizárólag kívülről származik. Megfelel a gömb felszínéről visszaverődő fénynek. Azt is mondhatjuk, hogy csak életének fele részéről verődik vissza, csak az egyik féltekéről, mivel kettő vagy három éves kora előtt a gyermek nem rendelkezik önmagával kapcsolatos képzelődéssel, sem tettetéssel, és valójában ő még semmi más, csak esszencia.


További megértésre juthatunk a személyiség természetét illetően, ha fölismerjük, hogy ez a fény amit visszaver, pontosan az, amit nem képes elnyelni magában. Ami a legnyilvánvalóbb az emberből, az pontosan az, ami nem ő, hanem visszaverődik róla, és az a sajátos mód, ahogyan visszaverődik róla. Arról ismerik őt fel, amit még nem ért meg. Ez a személyisége. Amikor tényleg megért és magába fogad valamit, akkor az a bensejének része lesz, és esszenciája részét fogja képezni. És onnantól kezdve a többiek számára ez már nem jelenik meg nyilvánvalóan, személyiségként – ez a megértés már ő, és ő maga a megértés. A személyiség elkülönülő jellemzője megszűnt.


Ugyanezt a gondolatot másként is szemléltethetjük: Egy ember megeszi az ételt. De még hosszú emésztési folyamatnak kell végbemennie, amíg az étel eléggé megemésztődik ahhoz, hogy bekerülhessen véráramába, és így elválaszthatatlan részévé legyen szervezetének. Amíg ez meg nem történik, addig az étel nem képezi az ő részét, és akár még rosszul is lehet tőle és kiürítheti magából az egészet.

Ehhez hasonlóan az ember benyomásokkal is táplálkozik. Ám hosszú emésztési folyamatnak kell végbemennie benne, mire ezt a tapasztalatot megérti és elsajátítja addig a pontig, hogy az ténylegesen megváltoztatja fizikai esszenciáját. A tapasztalatoknak ez a megemésztése a személyiségben és a személyiségen keresztül történik. És éppúgy, mint az étel esetében az emésztés folyamata során, a tapasztalat vagy megértés is, ami még csak a személyiségben van meg, bármikor elveszíthető. Csak miután kitartással és ismétléssel részévé vált az esszenciájának, akkor vált elidegeníthetetlenül az ember sajátjává. A személyiség a benyomások megemésztésének a szerve.


Az ember alapvető abnormalitása vagy őrültsége az esszenciája és a személyisége közötti különbségben van. Minél inkább tudatában van az ember annak, hogy kicsoda is ő, annál inkább megközelíti a bölcsességet. És minél inkább eltávolodik képzelődése attól, ami ő valójában, annál őrültebbé válik. Képzeljünk csak el testileg teljesen egészséges szamarakat, akik lovaknak képzelik magukat, és tökéletesen egészséges lovakat, akik szamaraknak képzelik magukat. És ez a modern pszichológia területe.

Van azonban egy lehetőség ennek téveszmének a gyógyítására. Ez pedig az az emberben rejlő potencialitás, hogy képessé válhat tudatossá válni saját létezését illetően és az őt körbevevő univerzummal kapcsolatban. Mert abban a pillanatban, amikor létezését illetően tudatossá válik, tudja, hogy mi ő, és mi az, ami nem ő. Vagyis látni kezdi a különbséget esszenciája és személyisége között. Ugyanabban a pillanatban azt is tudja, hogy mi az, ami őbenne van, és mi az, ami őrajta kívül van, vagyis ismerni kezdi önmagát és a világgal való kapcsolatát.


Tehát az önmagára való emlékezés, és csakis az önmagára való emlékezés teszi képessé az embert arra, hogy levesse személyisége külső rétegét, és szabadon érezzen és cselekedjen az esszenciájából kiindulva, vagyis, hogy önmaga legyen. Ezen a módon megszabadíthatja magát a tettetésektől és utánzásoktól amik gyermekkora óta szolgaságban tartották őt, és visszatérhet ahhoz, aki ő valójában, visszatérhet saját esszenciális természetéjez. Egy ilyen visszatérés az esszenciához a szabadság és felszabadulás olyan érzésével jár együtt, ami semmi máshoz sem hasonlítható, és ami pontosan azt a motiváló erőt képes megadni, amire innentől szüksége van azoknak a teljesen új feladatoknak a végrehajtásához, amelyeket a felszabadult ember innentől kezdve szükségesnek lát.


„Ember, légy hű önmagadhoz!” - valóban ez az első és kötelező erejű parancsolat a tudatosság és az igazi önmegvalósítás útján. Mert hacsak nem találja meg az ember először önmagát, saját esszenciális természetét és küldetését, és nem ezekből indul ki, akkor minden erőfeszítését és eredményét csupán a személyiség homokjára építi, és az első komoly sokknál össze fog omlani, talán saját magát is elpusztítva bukásában.

Az emberben, aki még növekedésben van, a személyiség az esszencia szolgája. Ám amint az esszencia válik a személyiség szolgájává, vagyis amint az ember természetes ereje és képességei az önmagáról alkotott hamis képet kezdik el szolgálni, a belső növekedés megszűnik, és idővel az esszencia meggyengül és képtelenné válik a további növekedésre. Az egyetlen mód, amellyel ez az elgyengülés megakadályozható és az élet visszaállítható az esszencia szolgálatába, az az önemlékezés, vagyis az önismeret és öntudatosság eltökélt művelése.


Azt mondtuk, hogy az ember esszenciája véráramának teljessége, mindaz a vér, ami a fogantatástól a halálig végigáramlik rajta. Most pedig az mondhatjuk ki, hogy az ember lelke az öntudatosság pillanatainak összessége egész élete folyamán, avagy mindaz a szuperfinom energia, ami alig használt idegrendszerén végigáramlott.

Ám itt nehézségbe ütközünk, mert elismertük, hogy ezek a pillanatok szélsőségesen ritkák, csak néhányszor fordulnak elő egy évben vagy egyáltalán egy egész élet folyamán. A szokásos módon élve az ember nem tudatos saját létezését illetően. Az energia egyáltalán nem áramlik ebben a rendszerében. Továbbá az öntudatosság pillanatai, amit az ember esetleg megtapasztalhat, különleges körülmények között esnek meg: rendkívüli stressz, öröm, fájdalom, szenvedés, próbatétel vagy nehézségek idején, és valóban nem többek pillanatoknál, amelyek amint feltűntek, el is tűnnek. Így ha össze is adjuk őket, akkor sem állnak össze semmivé sem, ahogyan egy tucat pont halmazának sincs még értelmezhető dimenziója.

Mi történt akkor az ember lelkével? Nincs más választásunk, mint elismerni, hogy a közönséges ember még nem tett szert a lélekre. A lelket létre kell hozni.


A pszichológia, a szó értelme szerint a lélek ismerete vagy tudománya. Ám ha az embernek nincs lelke, akkor semmi, ami manapság pszichológiának számít, egyáltalán nem is pszichológia! Mindaz, amit ezen elnevezés alatt értenek, valójában pszichiátria, vagyis a lélek betegségének, vagy a lélekhiány állapotának tanulmányozása. Az igazi pszichológia ezért annak a tudománya, ami még nem létezik; ez az a tudomány, ami a lélek létrehozásának művészetét tárgyalja.

Beszéltünk az esszenciáról, a személyiségről és a lélekről. Most már lehet gondolkoznunk ezeknek az ember különböző részeihez való viszonyáról. Az egyéni ember 'világát' körbeveszik a hasonló nagyságrendű világok, és átjárják a sejtek és molekulák kisebb világai, valamint beleilleszkedik a Természet, a Föld, a Naprendszer és a többi nagyobb világaiba. Ezekből a másik világokból táplálékot kap az étel, a levegő és a különféle benyomások formájában. És itt merül fel annak a kérdése, hogy miként növekedhetnek az emberben más részek is, mint a teste, vagyis az esszenciája és a lelke.

Mondtuk, hogy amikor az ember igazán megemészt valamit és megérti azt, akkor az belehatol és részévé válik. Nyilván ki lehet alakítani a brutális vagy perverz benyomások iránt is érzéket, amelyek, fokozatosan behatolva az esszenciába, idővel megrontják azt. Vagy a másik oldalon a nagyobb világok, nagyobb erők, magasabb ideálok, magasabb lehetőségek; vagy épp ellenkezőleg, szörnyű és fájdalmas benyomások, de egy bizonyos módon befogadva, táplálják és gazdagítják az esszenciát. Ha ezek a benyomások folyamatosan áramlanak az emberbe, és megemésztődnek, akkor az esszencia növekedésnek indul.

Ugyanakkor minden esszenciatípust a saját módján kell táplálni. Olyan próbatételek sora, melyek az egyik ember esszenciáját gazdagítanák, a másikét csak érzéketlenné tennék, míg olyan finomságok, amelyek ez utóbbit érzékenyebbé teszik, egyszerűen elbágyasztanák az utóbbit. Ezért minden embernek saját maga kell éreznie, hogy mi az, ami táplája az esszenciáját; mi az, ami sokkal inkább önazonossá teszi őt. A feldolgozatlan benyomások, amelyek nem táplálják az esszenciát, személyiségként visszaverődnek felszínéről, ahogyan a napsugarak, melyeket nem nyelt el a Hold, visszaverődnek felénk, mint kölcsönzött „fény”.
Továbbá, ahogyan a testi érzékszerveken át megfelelően befogadott benyomások táplálják az esszenciát, és megváltoztatják természetét; úgy ezek a finomabb anyagok, amelyek az esszenciában fölhalmozódnak, táplálni tudják a magzati állapotú lelket. Pontosan a nagyobb világok és lehetőségek, vagy a fájdalom, szenvedés és nagy veszély benyomásai, mélyen az esszenciába fogadva, fölébreszthetik az emberben a vágyat, hogy tudatossá váljon saját létezését- és az univerzummal való kapcsolatát illetően. Ha ezt a fajta táplálékot elég sokáig és elég konzisztensen kapja, akkor elvezethetik őt odáig, hogy közvetlen erőfeszítéseket tegyen a tudatossá válásért. És ezek pedig, szerencsével, és a megfelelő körülmények között, idővel magukkal hozhatják az öntudatosság pillanatainak gyakoribb visszatérését és hosszabb tartamát. És így születik meg a lélek.


2014. november 14., péntek

Az ember mint mikrokozmosz; részletek Rodney Collin: "The Theory of Celestial Influence" ("Az égi befolyás teóriája") c. könyvéből, 7. rész

Amikor megpróbáltuk elképzelni a Naprendszer hosszú testét, a bolygók pályáiból szőtt hálók egymásba fonódó burkolatai az emberi test különböző rendszereire emlékeztettek, úgy mint: csontváz, nyirokrendszer, keringési rendszer, idegrendszer és így tovább – amelyek úgy tűnik, hasonló módon fonódnak egybe.










Az összefüggés nem véletlen. Minél inkább tanulmányozzuk ezeket a rendszereket, annál szembetűnőbb lesz, hogy valójában ezek analóg elosztó hálózatai a különböző feszültségűre transzformált energiáknak.

Az emberi struktúra hét vagy nyolc azonosítható rendszerből áll, amit a csontrendszer tart fönn, és a kötőszövetek tartanak össze. Ezeket a rendszereket a szív életfenntartó tevékenysége egyesíti és harmonizálja, amelytől mind a szervezetnek, mind az egyénnek a léte függ.

Minden rendszer átfedi az egész testet; és úgy tűnik, mindegyikük fölött valamelyik belső elválasztású mirigy felügyel, mint szabályozó szerv és az energia transzformátora. Ezek a mirigyek alakítják át az általános életenergiát, amit az organizmus az ételből, levegőből és a többiből állít elő, a saját rendszerének és funkciójának megfelelő feszültségre.


Továbbá az emberi funkcióknak ezt az egész hétszeres elrendeződését fel kell fognunk úgy is, mint ami három különböző, ám együttműködő idegrendszer irányítása alá van vonva, melyek: az agyi-gerincvelői idegrendszer, ami a tudati funkciókat szolgálja; a szimpatikus idegrendszer, ami az öntudatlan vagy ösztönös funkciókat stimulálja; és a paraszimpatikus és bolygóidegrendszer, amit úgy magyaráznak, mint ami lelassítja ezeket az ösztönös funkciókat, és így az utóbbit kiegészíti. Ez azt sugallja, hogy létezik egy irányító rendszer az aktív idegi impulzusok beidegzésére, egy másik a passzív idegi impulzusok beidegzésére, és egy harmadik a gondolat, értelem és tudatosság közvetítő impulzusainak beidegzésére.

A különböző rendszerek és felügyelő mirigyeik mindegyike tehát felruházza az embert a minőségek és képességek egy sajátos rendjével. A csontvázrendszer által lesz egyenes tartású és meghatározott lény, a nyirokrendszer által képes emészteni és a táplálékot asszimilálni, a légzőrendszer által lélegzik, a keringési rendszer által fenntartja testhőmérsékletét, az agyi-gerincvelői rendszer által lát, gondolkozik és cselekszik, és még egy rendszer által képes az érzelem és lelkiismeret impulzusaira. Valójában ezek jelentik benne a természet különböző területeit.

Feltéve, hogy a különböző belső elválasztású mirigyek valójában a szervezet által generált általános energia átalakítói vagy transzformátorai, mi lehet ezeknek az egymással való viszonya? Van-e köztük valami meghatározott rendszer? Van-e az általuk létrehozott feszültségekben valami nagyságrendi sor?

A kérdés megoldására nem várt segítséget kapunk az elrendeződésükből. Ha a szívet vesszük középpontnak, és felvázoljuk az emberi test sematikus ábráját, amelyen bejelöljük a különböző mirigyeket, akkor azt találjuk, hogy egy szabályos spirál mentén helyezkednek el, hasonlóan az erők vagy a növekedés számos természeti jelenségben megfigyelhető vonalaihoz. Ahogyan a galaxis a napok kibontakozó spiráljának tűnik, a Naprendszer pedig a bolygók kibontakozó spiráljának, úgy most az emberi test is a funkciók kibontakozó spiráljának benyomását adja.



Ennek a spirálnak a napja és forrása a szív. Innen csavarodik ki a csecsemőmirigyen, a hasnyálmirigyen, a pajzsmirigyen, a mellékpajzsmirigyen, a plexus solarison, ahol a mellékvesék adrenalinja fejti ki hatását a hátsó és elülső agyalapi mirigyekig és utolsó ívével a nemi mirigyeken át a tobozmirigyben végződve, ami a szervezet végső működése és lehetősége.

Ha visszamegyünk az embrió három csíralemezre való differenciálódásához létezése első két hetében, akkor ténylegesen láthatjuk ezt a spirált eredeti formájában. A három lemez, melyek a sejtek első osztódásából jönnek létre, beburkolják egymást. A belső tekercset alkotó (entoderm) lemezből  fejlődnek ki az első három említett mirigyhez kapcsolódó funkciók, vagyis a növekedés, az emésztés és a légzés; a középső tekercset alkotó  (mezoderm) csíralemezből fejlődnek ki a következő három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis a vérkeringés, valamint az akaratlagos és nem-akaratlagos mozgás; a külső tekercset alkotó (ektoderm) csíralemezből pedig az utolsó három mirigyhez tartozó funkciók, vagyis az elme, az érzelem és a szaporodás.

Van még egy figyelemreméltó aspektusa a transzformátorok eme sorozatának az emberi testben. Sorrendjük megdöbbentő módon emlékeztet a Naprendszer bolygóinak sorrendjére – ám a feszültség tekintetében fordított sorrendben. A központhoz közelebbiek kisebbek, gyorsabbak és nagyobb nyomás alatt vannak a Naprendszerben; ám nagyobbak, nehézkesebbek és kisebb nyomás alatt vannak az emberi rendszerben. Az első esetben a áramerősség növekszik a perem felé haladva, a másik esetben pedig a feszültség. Ez furcsának tűnik, amíg a rádió példáján eszünkbe nem jut, hogy a vevőkészülék erősségének fordított arányban kell lennie az adó erejével.



És ennél a pontnál kezd kiderülni számunkra a transzformátorok eme két sorozata közötti összefüggés következményeinek jelentősége. Minden bizonnyal pontosan a belső elválasztású mirigyek a planetáris befolyásoknak azok a vevőkészülékei, amelyeknek a létezését korábban feltételeztük. Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy a nagy ideggócok kifinomult antennái – a cervicalis, a cardiacus, a solaris, a lumbalis és a sacralis – alkotják a készüléket, amely erre a planetáris adásra érzékeny, míg a belső elválasztású mirigyek, amelyeken át hatásukat kifejtik, akárcsak a hangszórók vagy a képernyők, azt a működést biztosítják, amely által ezek az impulzusok fizikai mozgásban és cselekvésben nyilvánulnak meg.


Mindenesetre a mirigyeket, a szívtől való távolságuk rendjében ugyanazok a törvények irányítják, mint a bolygókat a Naptól való távolságuk rendjében. Mivel ugyanaz a terv áll mögöttük, az egyik megfelel a másiknak. És mindegyik mirigyről kiderül így, hogy érzékeny műszer, amely nemcsak átalakítja az emberi energiát a funkcióknak megfelelő feszültségre, hanem még rá is van hangolva egy hasonló, ám kozmikus méretű eszközre, amelynek a vezérlése alatt áll.

ENDOKRIN ÉS ASZTROLÓGIAI TÍPUSOK

Mindegyik belső elválasztású mirigynek három aspektusa van, a háromféle idegrendszerhez kapcsolódóan. Mivel egyes aspektusok a többiek előtt válnak aktívvá, míg némelyek egyáltalán nem is aktiválódnak egy átlagos emberben, ezért úgy tűnik jónak, ha úgy képzeljük el ezeket az aspektusokat, mint amelyek különböző pillanatokban kezdenek el működni, az akkor éppen ható planetáris stimulációval összhangban. Az első és legelemibb aspektus, ami nagyon általánosan kapcsolódik az öröklődéshez, a petesejt kromoszómáinak elrendeződésekor kezd el működni, a fogantatás kritikus pillanatában, és a bolygók éppen akkor aktuális pozíciói befolyásolják. Ez az elrendeződés dönti el pontosan, hogy – a faj végtelen forrásaiból – a születendő ember mit fog örökölni, szülei és ősei közvetítésével.



A második aspektus, az, ami valószínűleg leginkább felelős azért, amit egyéni típusként tudunk azonosítani, a születés ugyanolyan kritikus pillanatában kezd el működni, amikor az újszülött, hirtelen kikerülve az anyaméh elszigeteltségéből, először lesz kitéve a levegőnek és a közvetlen szoláris és planetáris sugárzásnak. Ebben a pillanatban a belső elválasztású mirigyek második aspektusukban kapják meg saját egyedi és meghatározott benyomásukat, ami egyszerre indítja el működésüket, és ugyanakkor egy életre rögzíti is kombinációjukat.E második beállítás által kapja meg a személy uralkodó bolygóiktól a születés pillanatában a saját alkatát, színezetét, méretét, reakciósebességét és a többi belső és külső minőségét.







A harmadik és potenciális aspektus csak az élet egy későbbi percében kezdhet el működni, amelynek pontos időpontját nehéz meghatározni. Ez a harmadik aspektus ugyanis azokkal a lehetséges képességekkel függ össze, amelyek egy lélek növekedése során fejlődnek ki.


A három aspektus tehát, amelyet a belső elválasztású mirigyek szerintünk meghatároznak: először is az örökölt esszenciát, másodszor az egyéni esszenciát, harmadszor pedig a kvintesszenciát – avagy az egység rejtett és potenciális princípiumát. Most nem foglalkozunk az első és a harmadik aspektussal, és a mirigyek második aspektusára összpontosítunk, amelyet a születés pillanatának planetáris stimulusai indítanak el és állítanak be, és amelytől függ az ember mint egyéniség fizikai természete, vagyis amit általában úgy azonosítunk, mint a típust.

Spirálunk sorrendjében véve a belső elválasztású mirigyeket, a csecsemőmiriggyel (thymus) kezdjük, ami egy nagy szivacsos csomót formál a légcsőn ülve a szív szomszédságában. A thymus típus ismert az endokrinológusok előtt, áttetsző világos és rózsaszín bőrével, apró fogaival és csontjaival és a sajátosan őt övező törékeny szépségével, egyszerűen ő „Pán Péter”, a felnőtt gyermek. Ezt a típust általában kihagyják az asztrológiai írások, bár egy szoláris típus megkülönböztetésére történő próbálkozások ebbe az irányba mutatnak, és arra, hogy a csecsemőmirigy helye és funkciója szerint annak a kezdeti differenciálatlan életimpulzusnak a szabályozója, ami csak a Naptól származhat.



A következő mirigy, a hasnyálmirigy (pancreas) a nyirokrendszerhez kapcsolódik, és a májjal együtt működve az étel emésztését szabályozza. Bár a modern endokrinológia nem különböztet meg olyan világosan egy pancreatikus típust, mint a többi mirigy esetében, az ilyen befolyás által formált emberek fölismerhetőek teli és kerek formáikról („holdvilágképű”), amit a testfolyadék bősége okoz. Ezek az emberek passzívak, borongós hangulatúak és befelé fordulóak – vagyis pontosan azok a jellemzőik, amelyek ellentétesek a szenvedélyes, eleven és erőszakos adrenális típussal. Valójában elég jól megfelelnek a melankolikus vagy lunátikus típus régi leírásainak, amit a víz elemmel társítottak, jellemzőit pedig a folyékonysággal és instabilitással.


A feszültség emelkedésének vagy a felhasznált energia finomságának emelkedő rendjében a pajzsmirigy (thyroides) következik, amely a torokban található az ádámcsutka alatt. Az endokrinológiában a thyroidális típust úgy írják le, mint amely vékony és szabályos vonású, sűrű hajjal, fényes szemekkel és szabályos fogakkal; felfogásában és elhatározásában gyors, impulzív, hajlammal az érzelmi kitörésekre; nyugtalan, álmatlan és fáradhatatlan. Más szavakkal, a régi levegő minőségű, szangvinikus vagy merkuriális típus, amelynek ez a modern leírás pontosan megfelel.


Ami a következő mirigyet, a kisebb mellékpajzsmirigyeket illeti (parathyroides), amelyek a y ülnek és úgy működnek mint párjuk vagy kiegészítőjük, az endokrinológiának nincs sok anyaga. A mellékpajzsmirigyek a passzív, vegetatív életet erősítik; kiegyensúlyozottságot, valamint az izmok és idegek elernyedését hozzák létre – mint érzékeny, nyugodt és meleg passzivitást. Hatásterületük mindaz, ami „hús és vér”, a szövetek építése és a testtömeg növelése. A régi asztrológiában ez a vénusz típus, mely összefügg a tétlenségben való növekedés feminin szerepével.


A mellékvesék (suprarenales), amelyek a nagyságrendjében ezután következő energiát használják, két kicsiny kapszula a vesék tetején. Az adrenális típus bőre sötét vagy szeplős, testszőrzete erős, hajszíne pedig gyakran szokatlan – fekete a skandinávoknál, szőke a latinoknál, a többi népnél pedig vörös. Fogai erősek, haja lelapuló, temperamentuma eleven, energikus és szenvedélyes – a harcos hagyományos típusa, aki kicsi, vad és mars-jellegű. 


A következő két mirigy, a pajzsmirigyhez és mellékpajzsmirigyekhez hasonlóan, párt alkotnak, melyek kiegészítő minőségeket felügyelnek és kiegyensúlyozzák egymást. Együtt képezik az agyalapi mirigy két lebenyét, egy kicsiny, cseresznyemag méretű szervet, amely csontos foglalatban található az orrnyereg mögött. A mi szempontunkból az első lebeny a hátsó agyalapi mirigyet képezi. Ez a típus alacsony, kerek, vaskos, nagy fejjel, hajlammal a pocakosságra, és kevés testszőrzettel. Hajlamos a periodikusságra, a ritmikusság még hangulataiban, tevékenységeiben és a költészet és zene iránti hajlamában is megjelenik. Ezek az emberek jó kedélyűek, élénkek és toleránsak – a „Falstaffok”, vagyis a klasszikus joviális típus tagjai.


Az elülső agyalapi mirigy ugyanolyan világosan erősíti a férfias vonásokat, mint ahogyan a hátsó a feminin vonásokat. Ez a mirigy egyrészt a csontrendszerhez kapcsolódik, másrészt pedig az elvont gondolkozással és az értelemmel. Ez a típus hosszú csontú, nagy végtagokkal és erős izomzattal; feje hosszúkás, arca markáns, nagy orral, szögletes állkapoccsal, kiugró pofacsontokkal és nagy fogakkal; elméje kiváló felfogású, képességgel a tanulásra és az önuralomra és arra, hogy környezetét uralja. A régi elnevezés szerint ez a flegmatikus vagy szaturnikus típus.


Az első hat mirigy ezek szerint három párba rendeződik – és mindegyik pár magába foglal egy maszkulin és egy feminin elemet, amelyek egyszerre kiegészítik egymást és küzdenek egymással. A mellékvesék a hasnyálmiriggyel, avagy Mars a Holddal; a pajzsmirigy a mellékpajzsmirigyekkel, avagy Merkúr a Vénusszal; és az elülső és hátsó egyalapi mirigyek, avagy Szaturnusz a Jupiterrel – és közöttük kialakul egy teljes és tökéletesen kiegyensúlyozott hatszög. Ahogyan a vonzó – taszító elrendezés egyensúlyban tartja a rádióhullámokat, a párok között fenntartott feszültség a teljes szervezetet a létfontosságú egyensúly állapotában tartja.


Most érkezünk el az ivarmirgyekhez vagy szexuális mirigyekhez, amelyek spirálunkban ugyanazt a pozíciót foglalják el, mint a Naprendszerben az Uránusz. Ennek a két nem végső princípiumához kell kapcsolódnia, és együttes teremtőerejükhöz. És magába kell foglalnia a legmélyebb érzelmeket is, melyek ebből a kölcsönhatásból származnak, és amelyek a testből születő gyermekek mellett megteremtik még a zenét, a művészeteket és az ember minden vágyakozását arra, hogy teremtőjét utánozva teremtsen.

Spirálunkon az utolsó mirigy, ahogyan a Neptunusz az utolsó nagyobb bolygó az égen, a titokzatos tobozmirigy, mely az agy fókuszpontjában van elrejtve, és az ember legkifinomultabb pszichikai rendszereihez kapcsolódik. A mirigyek között egyedüli módon egységes, ahelyett, hogy formájában kettős lenne, amiből a régi fiziológusok és pszichológusok, mint például Descartes arra következtettek, hogy ez az a hely, ahol az egység vagy egyensúly megvalósul, és ezért ez a lélek igazi székhelye. Gyakorlatilag semmit sem tudunk vagy egyáltalán sejtünk a tobozmirigy funkcióiról, és csak annyit mondhatunk itt, hogy minden arra mutat: ezek a funkciók potenciálisak és még megvalósítatlanok. Ezzel lezárul a planetáris vevőkészülékek sorozata, amelyek a test különböző funkcióit fenntartják és irányítják.


A szív a test napja, a véráram pedig, akárcsak a Nap sugárzása a Naprendszerben, kiterjed minden részére. A test egyetlen része sem túl távoli ahhoz, hogy az ne melegítené és vitalizálná azt. Eláraztja az endokrin szerveket, ahogyan a Nap fénye és melege megvilágítja valamennyi bolygót, életre keltve őket és egy egésszé egyesítve őket.

Mármost a napsugárzásnak két aspektusa van. Először is, ez ad a bolygóknak fényt, meleget, ultraibolya- és egyéb éltető sugárzásokat a Napból. Másodszor pedig róluk visszaverődve – méretüknek, atmoszférájuknak, felszínüknek, forgási sebességüknek, stb. megfelelően – hordozóként szolgál befolyásuk szétárasztásához. Amikor a Vénuszt vagy a Jupitert látjuk az égen, az természetesen a Nap visszaverődő fénye, ami elér bennünket. Nincs más fényforrás a Naprendszerben. Ám ez a visszavert fény a visszaverő test természetének megfelelő rezgések és ritmusok hordozója lesz. Így a Nap fénye nem csupán közvetlenül ér el bennünket, hanem elér hozzánk az egyes bolygókon keresztül is; és aki látta már az óholdat az újhold karjai között, tudhatja, hogy a fény még a Földről is visszaverődik a Holdra, majd onnan ismét vissza a Földre. A napsugárzás egészében véve egy hatalmas körforgást alkot, egyesítve nem csupán a naprendszer minden elemét a középponttal, hanem ugyanakkor minden egyes elemet az összes többi résszel is. Így befolyásolja a Nap a bolygókat, a bolygók pedig egymást.


Ugyanezt a szerepet tölti be a testben a véráram. Életet és meleget, hidrogént, szenet, nitrogént és oxigént szállít a szívből kiindulva a fejünk búbjáig és a lábbujjainak hegyéig. Az akadálymentes, teljes és mindent átható keringés biztosítja a szervezet egészségét. Ahol a keringés akadályozott vagy megszűnik, ott a betegség és elhalás elkerülhetetlenül megjelenik.

Minden belső elválasztású mirigy ritmikus rend szerint, kisebb vagy nagyobb mértékben belejuttatja saját hormonját a véráramba. Ezeknek a véráramban elkeveredő hormonoknak az arányai határozzák meg minden egyes percben, hogy milyen az ember – elmélyült, szimpatikus, szenvedélyes, aktív, tespedt, és így tovább. Általánosítva, egy ember véráramának átlagos összetétele egy hosszabb perióduson át meghatározza állandó tendenciáit és jellemvonásait, és kialakítja fizikai megjelenésének különböző jellemzőit is. Ugyanakkor percről-percre ő maga is hatással van az összetételre, és azáltal, hogy érdeklődését és figyelmét erre vagy arra a jelenségre irányítja, egyben fölerősíti vagy visszaszorítja természetes hajlandóságait is.

Ám ha a vérerek egyfajta módon egyesítik az ember működéseit szabályozó mirigyeket, ugyanakkor emlékeznünk kell arra is, hogy ugyanúgy összeköti és egyesíti őket három másik módon is a három idegrendszer. Valójában ez a három idegrendszer kapcsolatban áll valamennyi mirigy három különböző részével vagy aspektusával, amelyekre már utaltunk. Némely mirigyeknél ezek a másodlagos és harmadlagos aspektusok már működnek, csak általában nem ismerik el ezeket, például a pajzsmirigy szerepét a zenei és szóbeli emlékek megőrzésében. Más aspektusok, mint például a tobozmirigy szerepe, ismeretlenek maradnak, mert ezek potenciálisak, és csak a tudatosság magasabb állapotaiban lépnek működésbe. Mindenesetre, ha a mirigyek nyersebb termékeit a véráram osztja el, akkor biztosan lehetünk benne, hogy a háromféle idegrendszer sokkal kifinomultabb és messzemenőbb kapcsolatokat képes létrehozni.

Úgy tűnik, az érrendszer és a három idegrendszer ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint a középkori filozófiában a föld, a víz, a levegő és a tűz. A víz, a levegő és a tűz képviselték a három teremtő erő hordozóit, míg a föld jelentette azt a hordozót, melyekben még egyikük sem kezdett el működni, vagy az alacsonyabb rendhez tartozó közeget.

Általában ez a három idegrendszer többé-kevésbé függetlenül működik, valamelyest sorrendben; különféle energiáikat azokra a működésekre irányítva, amelyek számára azok a legmegfelelőbbek. És ha ezeknek az energiáknak kis mennyisége mégis kiszivárog valamelyik rendszerből, mint például amikor az ember izgalmi állapotban próbál gondolkozni, vagy ha valamilyen mély érzelmet akar logikusan értelmezni, akkor csakis rossz eredmények születhetnek.

Ugyanakkor ez a három rendszer úgy van elrendezve, hogy bizonyos körülmények között és az agy egy bizonyos pontján kapcsolat jöhet létre közöttük. Ebben az esetben mindhárom energiafajta szabadon áramolhatna mind a három rendszerben. Mi lenne ennek az eredménye? Az intellektuális energia mindent átható keringése az embert tudatossá tenné minden funkcióját illetően. Az ösztönös energia mindent átható keringése hatására minden funkciója a legelőnyösebben és legharmonikusabban működne. Az érzelmi energia mindent átható keringésének hatására pedig minden funkciója a félelem vagy a szerelem intenzitásával működne.

Egy ilyen állapot, amelyben az ösztönös folyamatok ugyanolyan tudatosak, mint a gondolkozás folyamatai, amelyben a gondolkozás olyan gyors, mint a szerelmi vonzalom, és amelyben az értelem, az érzelem és a cselekvés olyan harmonikusan fonódnak össze, mint a légzés vagy az alvás folyamatai, jelenleg elképzelhetetlen. Csak annyit mondhatunk, hogy az emberi gépezet ténylegesen arra van tervezve, hogy ez megvalósuljon benne.



2014. november 1., szombat

A természet hat folyamata; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 6. rész



Elméletileg érintettük már az ideát, miszerint három tényező vagy három princípium vesz részt abban, ahogyan a sokaság kibontakozik az Abszolútumból. A galaktikus világokat teremtő és fenntartó erőkre vonatkozó bármely elemzés valószínűleg megmarad filozofikusnak. Ezen a szinten túl keveset látunk és értünk, és számunkra felfogható ideák inkább a metafizikai spekuláció világába tartoznak, mintsem a tanulmányozható és bizonyítható fizikai jelenségekébe. Ám azon a nagyságrenden, amivel most foglalkozni fogunk, vagyis a földi élet keletkezésében és fenntartásában, három elkülönülő természeti tényező válik nyilvánvalóvá az elme számára, amely hozzászokott, hogy ezen a módon gondolkozzon.

A földi élet minden általunk felismerhető jelensége a Nap, a Föld és a bolygók működésének eredménye. A Nap adja az életerőt, a Föld az anyagokat, a bolygók pedig a formát. Eme három elem nélkül semmilyen élőlény nem létezhet.Továbbá ez a három elem különböző szintű energiával rendelkezik – a Nap a leginkább sugárzó, legaktívabb; a Föld a leginkább tehetetlen, a legpasszívabb; a bolygók pedig a kettő között, a fényt megtörve és reflektálva, a harmadik vagy közvetítő erőt képezik.

Ennek az ideának egy rendkívüli vázlata látható számos francia gótikus katedrális homlokzatán, ahol a rózsaablak képviseli a Napot; alatta öt ablak, tele angyalokkal, a bolygók; a faragott alakok és jelenetek bősége a bejárat körül pedig az élet a földön, ami természetesen maga a szikla, amelyre az egész felépül. Nem is lehetne ennél jobban megjeleníteni az élet eredetét, a háromszoros teremtő erő eredményét.

 


Ám mielőtt továbbmennénk, jobban megvilágítanánk, mit is értünk ebben az általános értelemben Napon, bolygókon és Földön. A Nap alatt értjük annak valamennyi emanációját, legyen az hő, fény, ultraibolya sugárzás vagy egyéb, még föl nem ismert sugárzások; valamint szerepe a Föld fönntartásában a maga helyén és pályáján. Bolygók alatt értjük a főbb égitestek mozgásának, saját- és visszavert sugárzásának együttes hatását, mindezt egynek véve. Földön pedig értjük mindazokat az alapvető anyagokat, amelyek világunk felszínén közönségesen hozzáférhetőek, eltekintve az élettől és a formáktól – vagyis a kémiai elemeket a hidrogéntől az ólomig, szervezetlen állapotukban.

Egy dolog azonnal kitűnik ebből az osztályozásból: a harmadik erő láthatatlansága, amiről már volt szó, nagyon is igaznak bizonyul itt. Bár a szerves életről általában véve elismerik, hogy a Föld és a Nap közös terméke, a bolygók ugyanolyan lényeges és döntő szerepe évszázadokon át tanulmányozatlan és látatlan maradt. De most már látjuk ennek a szerepnek a nyomát. Ha a Nap az élet és energia forrása, a Föld pedig a nyersanyagok gyűjtőhelye, akkor hipotézisként föltehetjük, hogy a bolygók a formák és funkciók létrehozói. Az eredmény pedig a természet világa egészében véve. Ez lenne a földi élet jelenségének legfőbb hármas oka. De ez nem ad még magyarázatot az élet változatos aspektusainak teljesen eltérő minőségeire, mindazokra az egymást kiegészítő, egymásnak ellentmondó folyamatokra, amelyeknek az eredménye a világ, melyben az ember él.

Ha visszatérünk az emberek, javak és pénz hármas példájához, fölismerhetjük, hogy ez a három erő teljesen eltérő módokon kombinálódhat, különböző eredményeket produkálva. A pénz szolgálhatja az embert, és lehetővé teheti számára, hogy élvezze a javak teljes hasznát. Azonban az is megtörténhet, hogy az ember kezdi el szolgálni a pénzt, és még a javakat is figyelmen kívül hagyhatja, csakhogy megszerezhesse a pénzt. Máskor pedig a pénz elveszíti értékét, és az emberek életét maguk a javak uralják, és azok diktálják a pénz szerepét. A három erőnek ezek a különféle együttműködései a társadalom különböző állapotait eredményezik, különböző lehetőségekkel és különböző eredményekkel – melyek közül némelyek jobbak, némelyek rosszabbak, némelyek pedig pusztán eltérő természetűek, de nem okoznak sem javulást, sem leépülést. Egy ehhez hasonló elemzést kísérlünk meg most a Napra, a bolygókra és a Földre vonatkoztatva, és a földi életre kifejtett hatásukra.

A természet világára kifejtett hatásukban a Nap, a bolygók és a Föld hat különböző kombinációban működhetnek együtt, a folyamatok hatféle kategóriáját hozva létre:

Nap: Föld: bolygók;

Nap: bolygók: Föld;

Föld: Nap: bolygók;

Föld: bolygók: Nap;

Bolygók: Nap: Föld;

Bolygók: Föld: Nap.

Az elvet, miszerint hat egyetemesen érvényes kozmikus folyamat ered három erő kölcsönhatásából, teljes mértékben fölismerte a 17. századi alkímia, amelynek elmélete és gyakorlata a hat alkímiai műveleten – coagulatio, dissolutio, sublimatio, putrefactio, separatio és transmutatio – alapult, amelyek a só a kén és a higany különféle reakcióit jelentették.



Hasonlóan hatféle mód, ahogyan a Nap, a bolygók és a Föld kombinálódnak, megfelelnek a természet legalapvetőbb folyamatainak; és mindegyik ilyen kategória rengeteg különféle jelenséget foglal magába, amelyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Vegyük őket sorban.

(a) Nap: Föld: Bolygók – a testetöltés, növekedésés szaporodás folyamata

Itt a Nap befolyása eltölti a Földet élettel, ennek eredményét pedig a bolygók ruházzák fel formával. Az életprincípium belép és megszervezi a tehetetlen kémiai elemeket, hogy egyedi formával és minőségekkel rendelkező élőlények jöjjenek létre belőlük. Ez a növekedés, szaporodás és terjeszkedés egyetemes folyamata.

Minden ember rendelkezik az élettel: ezt a Napnak köszönhetik. Minden ember szénből, oxigénből, nitrogénből, hidrogénből és valamennyi kálciumból, jódból, foszforból stb. áll: ezt a Földnek köszönhetik. Minden embernek megvan a saját egyedi alakja, színe, mérete reakciósebessége és a többi külső és belső minősége: ezeket pedig a bolygóknak köszönhetik. Ugyanezt lehet elmondani az állatokról, a madarakról, a halakról, a rovarokról, a növényekről és minden egyéb élőlényről.

A folyamat, amely mindezeket a tényezőket összekapcsolja, hogy létrehozza belőlük a földi életet, az erők első elrendeződésének felel meg. Ezt a rendet legvilágosabban az élőlények foganásának és embriológiájának tanulmányozásakor láthatjuk. Az első látható elemekről, a magról és a petéről nem mondhatunk sokkal többet, hogy ezek képviselik az életet: amikor ezek kombinálódnak, akkor elkezdik megszervezni az anyagot: végül, és csak fokozatosan kezd az eredmény formát ölteni.

Továbbá az embriótól eljutunk az újszülött növekedéséig, az újszülöttől a gyermekig, a gyermektől az emberig, az embertől a következő foganásig, és így tovább. Ennek a folyamatnak megvan a maga jellegzetes láncszerű vagy folyamatossági jellemzője, amelyben az egyik fázis elkerülhetetlenül vezet a következőhöz.


(b) Nap: Bolygók: Föld – a lebomlás, széthullás, pusztulás, elimináció folyamata.

A Nap befolyásának ebben a második rendjében szétbontja a bolygók formáló rendjét, hogy az élő szervezeteket visszaredukálja a Földbe. Maga az életerő az, ami a formát föllazítja, lehetővé téve az alkotóelemek számára a széthullást.

Húzzunk csak ki a földből egy élő növényt, és helyezzük ki a Nap sugarainak: viszonylag rövid időn belül a benne megkötött szén és oxigén kioldódik a levegőbe, nitrogénje és ásványi sói pedig a földbe. Összességében minden égés, rozsdásodás, rothadás, erjedés és elimináció az erők ugyanezen rendjéből ered.

Ez a folyamat kiegészíti az elsőt, és egy egészséges szervezetben pontosan ki kell egyensúlyoznia azt. Általában a növekedés csak abban az ütemben folyhat, amelyben a lebomlás is végbemegy: a földműves tudja, hogy az idei növényi maradványok lebomlásából származó nitrogén létfontosságú a jövő évi termés növekedéséhez. „Porból lettél, és visszatérsz a porba” - ezt az elkerülhetetlen széthullást viszi végbe ez a második folyamat az anyagokon, amelyeket az első folyamat az élő formában testesített meg egy időre.

Ez a „por” már nem bomolhat tovább. A folyamat eredménye a kozmikus leállás – nyugalom és mozdulatlanság.


(c) Föld: Nap: Bolygók – az átalakulás, finomodás, tisztulás folyamata.

A földi élet hosszú távú hatása a Földre a Föld felszínének fokozatos átalakítása és finomítása. A szervetlen anyag fokozatosan szervessé alakul, a szerves anyag élővé, és így tovább. A sziklákat felaprítja a szél, az eső és a fagy: a vulkánok lávamezői 300 éven belül termékeny szőlőskertekké tudnak változni. A talaj növényi szövetté alakul, a növényi szövet pedig az állatok mozgásává és érzékelésévé. A „megemészteni és megemésztődni” természeti törvénye szövi át az anyagnak ezt az emelkedő átalakulását, ami a harmadik kombinációból – Föld: Nap: Bolygók – ered. A formátlan anyagon az élet ereje kezd munkálkodni, és megformálttá teszi azt.

Lássunk egy sajátos példát. Vegyük a sziklát, mint a föld képviselőjét. A napsugárzás és lehülés ismétlődése szétporlasztja azt; a planetáris eredetű időjárás és a meteorológiai ciklusok a szikla porát leülepítik a talajban méret és sajátosságok szerint. Az átalakulás következő fázisában már ezt a talajt vehetjük úgy, mint a föld tehetetlen anyagát; a Nap, a fotoszintézis közvetítésével a talajt növényi szövetté alakítja; eközben a bolygók hatása meghatározza a formát, amely szerint a növényi szövet növekszik, és a színt, amelyet felölt.

Ezt a folyamatot ismét tekinthetjük úgy, mint a növekedés első folyamatának kiegészítőjét, csak eltérő módon. És amint a fenti példán látjuk, ez szintén láncszerű, amelyben az egyik fokozat természetszerűen vezet a másik fokozathoz, bár csak meghatározott keretek között.


(d) Bolygók: Nap: Föld – a betegség, lázadás, romlás és bűn folyamata.

Ebben a folyamatban a forma kiszabadul természetes alárendeltségéből, és meggyengítve a szellemet, mindent halott anyaggá változtat.

Egy bolygó hatására abnormálisan reagálva egy élő szervezet egyik szerve vagy sejtcsoportja működésében kiemelkedik az általános harmóniából, és domináns szerepet ölt. A ráksejtek kontrollálatlan szaporodása, a pajzsmirigy túlzott dominanciája vagy éppen elégtelensége, ami idegbetegeket és kreténeket produkál, az emberi patológia példái. Ez a dominancia fokozatosan felülkerekedik az egyesítő életerőn, ami a Napból ered, előbb a szöveteket, majd azután az egész testet a föld halott elemeivé redukálva vissza.

Ha a földi életet egy egésznek vesszük, akkor az ennek megfelelő folyamat az lenne, hogy a természet egyik birodalma kilép szerepéből, és felforgatja az általános egyensúlyt. Például az emberiség, beteges aktivitásra stimulálva a planetáris befolyásoktól, periodikusan háborúkat indít az állatok és növények királyságai ellen, és a Földnek ezt vagy azt a területét sivataggá változtatja.

Ez a folyamat, amit a planetáris befolyásra adott kiegyensúlyozatlan reakció indít el, a rész lázadását jelenti az egész ellen, a szerv lázadást a test ellen, az egyén lázadását a társadalom ellen. Ez ebben az értelemben, bűnt jelent. És ahogyan a méreg még több mérget termel, a bűn pedig még több bűnt, úgy ez is folyamatos és önmegújító folyamat.




(e) Föld: Bolygók: Nap - az alkalmazkodás, gyógyulás, megújulás és megújítás folyamata.

Az ötödik folyamat során az anyag újra megtalálja a szellemet, a helyes forma közvetítésével. A tehetetlen anyag planetáris segítséggel új, a megváltozott körülményeknek megfelelő formákat öltve magára, magához vonja a szoláris erők beavatkozását.

Ennek a sorrendnek a működése leginkább abban az aspektusában látszik, hogy vissza tudja fordítani a betegség és a bűn folyamatát. A gyógyulás azt jelenti, hogy az említett folyamat által produkált tehetetlen anyagok vagy mérgek eliminálódnak, és a szövetek ismét a helyükre és megfelelő formájukba rendeződnek, lehetővé téve a vér és a nedvek megújult keringését.

Ahol sivatagok keletkeztek, ott idővel maga a homok kezd szerves minőségeket fölvenni, és fölfedezni az új körülményeknek megfelelő formákat, mint például a kaktusz vagy a bozót. Ezek aztán lehetővé teszik a rovarok megjelenését, a rovarok a madarakét, és így tovább, amíg a szoláris befolyás ismét képes lesz újraöltöztetni a sivatagot az élet teljességébe.

Az emberi tevékenység szintjén ez a folyamat azt eredményezi, hogy az ember olyan új formákat teremt, amelyekben a természeti törvények képesek működni, vagyis ez a feltalálás és a felfedezés. Ám minden találmány egyedül áll, minden gyógyulás a folyamat végét jelenti. Ennek a folyamatnak minden művelete zárt és elkülönült erőfeszítést jelent.

Általánosságban ez a betegség folyamatának ellenszere. Ez hozza el a normalitást, és készíti elő az utat az újjászületés számára.



(f) Bolygók: Föld: Nap – az újjászületés, újjáteremtés, a természet megváltozása és a művészet folyamata.

Ebben az utolsó folyamatban a forma, rendet szabva az anyagnak, maga válik életté vagy szellemmé. A teremtmény a teremtőt utánozza, és maga is teremt. A bolygók szerepe nem több, mint a szoláris befolyás formái vagy tükröződései. Ám bizonyos módokon a bolygók maguk törekednek arra, hogy napokká váljanak és a Jupiter és Szaturnusz esetében már azt látjuk, hogy átalakulásuk nagyon is előrehaladt. A bolygó, megszervezve a számára hozzáférhető földet vagyis anyagot, napját utánozva, maga is nappá válik saját szatellitjei és rendszere számára.

Az emberek világában a nagy művészek, költők és zenészek törekszenek arra, hogy megszervezzék nyersanyagukat, legyen az festék, kő vagy szavak, olyan rendben, amely a kozmikus teremtés rendjét utánozza. Amikor egy olyan rendet teremtenek, amely hasonló a magasabb hatalom által teremtett rendhez, akkor kicsiben magukévá teszik annak a hatalomnak a természetét.

A szentek és nagy tanítók, az igazság magvait vetve a tudatlanság sötétjébe, és a kozmikus törvények szerint segítve tanítványaikat, akik körülöttük keringenek és tőlük függenek, a fény szoláris forrását utánozzák, és maguk is szert tesznek a fényre.

Ám ez a folyamat az összes többitől különbözik abban, hogy a forma szempontjából tekintve, ez nem történik. Itt ugyanis maga a forma veszi át a teremtő kezdeményezést; a forma egymaga vállalkozik arra, hogy erőt vesz az anyagon, és a szellem szintjére emeli azt. Ez a gravitáció kiküszöbölésének folyamata. E folyamat során a létező megváltoztatja természetét. Ez a lehetetlen megtételének folyamata.





A folyamatokat így összegezhetjük:

a) Nap: Föld: Bolygók: vagy Élet: Anyag: Forma;

Megtestesülés, növekedés, szaporodás, kimunkálódás.

b) Nap: Bolygók: Föld: vagy Élet: Forma: Anyag;

Hanyatlás, széthullás, pusztulás, elimináció.

c) Föld: Nap: Bolygók: vagy Anyag: Élet: Forma;

Átalakulás, finomodás, tisztulás, emésztés.

d) Bolygók: Nap: Föld: vagy Forma: Élet: Anyag;

Betegség, lázadás, romlás, bűn.

e) Föld: Bolygók: Nap: vagy Anyag: Forma: Élet;

Alkalmazkodás, feltalálás, gyógyulás, megújulás.

f) Bolygók: Föld: Nap: vagy Forma: Anyag: Élet;

Újjászületés, újjáteremtés, a természet megváltozása, művészet.


Minden jelenség a földön, legyen az ismert vagy ismeretlen, ezen hat folyamat egyikéhez vagy másikához tartozik. Mert rajtuk kívül nincs más. És nem is lehetséges más.

A kölcsönhatások három tényezője; Részletek Rodney Collin: The Theory of Celestial Influence (Az égi befolyás teóriája) c. könyvéből, 5. rész



Számos ősi filozófiai rendszer megegyezik abban, hogy minden jelenség, ami csak létezik, kezdve az isteneken, három erő kölcsönhatásból ered. Az elsőt úgy írják le, mint ami aktív vagy teremtő természetű; a másodikat mint ami passzív vagy materiális természetű; a harmadik pedig közvetítő vagy formáló.

A keresztény filozófiában ez a három erő kifejezésre jut a Szentháromság három személyében – Atya, Fiú, Szentlélek – amelyek a világot megteremtik. A középkori alkímia minden dolgot só, kén és higany változó keverékeként értelmezett. Az indiai Szánkhja-filozófiában hasonló szerepük volt a három gunának: a radzsasz, a tamasz és a szattva minőségeknek. A hinduizmus az erőket meg is személyesítette Síva, Párvati és Visnu alakjában; Kínában pedig metafizikai elvekként jelentek meg, mint Jin és Jang összjátéka, melyet a Tao felügyel.



Mindezekben a rendszerekben a három erő természete egyetemes, vagyis úgy tekintették azokat, mint amik áthatnak mindent, mindenhol és minden nagyságrendben – a férgek világától a csillagok világáig és a fény hatásától a gondolat és inspiráció hatásáig. A modern filozófiában nem létezik a három erő átfogó ideája, bár sajátos megjelenési módokat elismernek, mint például a proton, neutron és elektron hármassága az atomfizikában, vagy a reaktáns, reagens és katalizátor számos kémiai folyamatban.

Ha a három erőt a fizika szemszögéből nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy az aktív erő a legrövidebb hullámhosszú, leggyorsabb rezgés; a passzív erő a legnagyobb hullámhosszúságú, leglassúbb rezgés; a közvetítő erő pedig közbenső hullámhosszal és rezgésszámmal bír. Például a színek oktávja a kéktől a vörösig terjed. Ám amint azt tudjuk, a vörös és a kék lehetőségei nagyon korlátozottak, és a színek teljes végtelen gazdagsága amit látunk, egy közbeeső színtől a sárgától függ,, ami a másik kettőtől meglehetősen különbözik és távol esik (kb. 5750 ångström egység). Ez a háromszínű nyomtatás alapja. Ami a színek jelenségét illeti, nevezhetjük a kéket aktív erőnek, a vöröset passzív erőnek, a sárgát pedig közvetítő erőnek. Minden lehetséges szín ennek a háromnak a kombinációjából ered.

 


Ugyanez a példa megmutatja ennek a törvénynek egy másik aspektusát, mégpedig azt, hogy a három erő jellemzői nem a jelenségek természetétől függnek, melyekben megnyilvánulnak, hanem egymáshoz való viszonyuktól. Például a vörös hullámhossza passzív a színek tekintetében, azonban aktív a hőmérséklet viszonylatában, ami a fény alatt lévő oktáv: a vörös hő intenzívebb, mint a fekete hő. Tehát minden objektum és energia, ami a világban létezik, folyamatosan helyet cserél a három törvényének értelmében, mint eszközök, melyek által hol aktív, hol passzív, hol pedig közvetítő erő fejeződik ki. És pontosan ez az állandó áramlás és változás teszi a három törvényét olyan megfoghatatlanná érzékelésünk számára, és teszi szükségessé, hogy minden példát külön, egymástól függetlenül vizsgáljunk.

Egy köznapibb példa talán jobban szemlélteti ezt az ideát. Gondoljunk a kereskedelemre, a gazdaság világára: Az ember a világban létezik, léteznek továbbá dolgok, amelyeket növeszt, vagy az őt körbevevő anyagokból készít – ezek a javak. Az ember aktív, a javak passzívak. Ám ezzel a két erővel még nem sok változás történik, ezért szükségessé vált egy harmadik erőt föltalálni, ami lehetővé teszi, hogy a másik kettő végtelen sokféleképpen kombinálódhasson. Ez a harmadik erő a pénz. Az emberek, javak és a pénz hármassága teszi lehetővé a kereskedelmi tevékenységet.

Ez a példa a három erő törvényének egy másik nagyon érdekes aspektusát is szemlélteti. A pénz ugyanis láthatatlan. Persze, a papír vagy az arany látható; ám a pénz hatalma láthatatlan, a kereskedelem és a pénzügyletek fejlődésével pedig a pénz mindig egyre láthatatlanabbá, egyre elvontabbá válik, és egyre kevésbé felel meg a megfogható valóságnak. És ez pontos visszhangja a három erő törvényének, amelyet az ősi filozófiák hangsúlyoztak, mégpedig: A harmadik elv közbelépése az ember számára láthatatlan, észlelésének közönséges szintjén. Így a harmadik princípium jelenti minden helyzetben az ismeretlent, a föl nem ismertet, a döntő tényezőt.

Bizonyos esetekben ez pusztán fizikai láthatatlanság – mint ahogyan számos, sav és lúg kölcsönhatását igénylő kémiai folyamat csak a nedvesség láthatatlan jelenlétében megy végbe. Vagy pedig hatásának módja láthatatlan, mint ahogyan a kémia területén a katalizátorok-, a biokémia területén pedig az enzimek hatásának módja láthatatlan marad.

Más esetekben ez a láthatatlanság sokkal kifinomultabb. Egy ember elhatározza, hogy a tudatosság magasabb szintjére akar emelkedni. Aktív akaratával, vágyával és erőfeszítésével szembenáll testi gépezetének passzív tehetetlensége, összes veleszületett hajlamával és megszerzett szokásával. Ez a két erő addig küzd egymással, amíg magukhoz nem vonnak egy harmadik, döntő erőt: egy ezoterikus iskola és iskolai tudás segítségét. Ez a segítség és ez a tudás, a szó szoros értelmében láthatatlan.

Továbbá a pénz, a levegő, a katalizátorok, az enzimek és az iskola – bár jelentős változásokat idéznek elő abban, amivel érintkezésbe lépnek, maguk érintetlenek és csorbítatlanok maradnak. Nem veszíthetik el erejüket, és nem fogynak el. Ez a harmadik elv jellemzője, hogy az mindig változatlan, láthatatlan és föl nem ismert, és se nem parancsol neki, se nem befolyásolja azt a másik két tényező. Hozzájuk képest szerepe mindig titokzatos marad. A láthatatlanság ennek a titokzatosságnak a köntöse, és ez a köntös többféle lehet.

Bizonyos dolgok azért láthatatlanok számunkra, mert túlságosan távoliak, mint a távoli galaxisok; mások azért, mert túlságosan közeliek, mint az agyunk belseje; némelyek azért, mert túl nagyok, mint a Föld; némelyek azért, mert túl kicsik, mint egy sejt; némelyek azért, mert túl ritkák, mint a levegő, némelyek pedig azért mert túl sűrűek, mint a szikla belseje; némelyek azért, mert túl gyorsak, mint a puskagolyó, némelyek pedig azért mert túl lassúak, mint egy civilizáció fejlődése. Mégis, a láthatatlanság eme különböző formái nem véletlenek. Ezek hozzák mindazokat a jelenségeket, amelyekkel kapcsolatban állnak, viszonyba az emberrel, mégpedig olyanba, amelyben különösen valószínű, hogy hogy az ember számára harmadik erőként működnek. Így ha az ember el akarja érni, amire vágyik, akkor meg kell tanulnia figyelembe vennie a harmadik erőt, és hogy figyelembe vehesse a harmadik erőt, meg tanulnia számot vetni a láthatatlannal.